Most olvastam el az egy évvel ezelőtti, azonos című bejegyzésemet. Elég rossz passzban voltam akkor, le sem tagadhatnám. Nos, ez az év egészen másképpen telt el, mint a 2008-as. Idén mindent sikerült elérnem, amit csak szerettem volna. Abba az iskolába járok, ahová mindig is vágytam, bár amikor legelőször beléptem a kapuján, rettenetesen féltem, hogy kilógok majd a sorból. Nem így történt, nagyon jól érzem ott magam, szeretem a csoporttársaimat és a tanáraink sem olyan félelmetesek, mint amilyennek látszanak. Mindig fájó szívvel jövök haza, alig várom, hogy ismét visszamehessek... csak vizsgázni ne kellene :).

Van egy munkahelyem, amit eleinte nagyon nem szerettem, mert idő kellett hozzá, hogy megértsem: magamnak dolgozok és senki nem helyettesíthet. Sokat tanultam  a képzéseken, az irodavezetőktől és a munkatársaktól; ezután is azon leszek, hogy minél többet hozzak ki magamból.  Most az ünnepek alatt kicsit kirázódtam belőle, érdekes lesz ismét visszatérni. A kollégákkal barátok és ellenfelek is vagyunk egyszerre, furcsa helyzet: örülni mások sikerének, mikor te a padlón vagy; s látni hogyan örülnek ők, mikor neked sikerül egy üzlet. Jó kis család, a harmadik. Veszekedések, kibékülések, könnyek és nevetés. Ez utóbbiból szerencsére egyre több. :)

Barátok. Idén vesztettem is, nyertem is barátságokat. Egyetemen, képzéseken, munkahelyen, rendezvényeken, bulikon újak kötődtek, idő közben régiek elkallódtak. Igazi még mindig csak nagyon kevés van, de rájuk mindig számíthatok, csak ne lennék mindig más városban, mint ők.

Kapcsolatok. Sokan, akik egyidősek velem, már (boldog?) házasságban élnek, néhol már közös gyerek(ek) is vannak. De minimum minden ismerősöm valamilyen párkapcsolatban él, s természetesen az ő ismerőseik is, így ha néha közéjük vetődöm, mindig kapok egy-két megvető pillantást a lányok részéről.  Én is normális kapcsolatra  vágyom, de tudom, hogy amíg nem leszek az, aki akarok, addig nem tudom elkötelezni magam senki mellett. Önmegvalósítás... elég egoista vagyok, de már nem sok kell, hogy sikerüljön. A célegyenesben pedig nem fogom feladni. Ha pedig mégis találkozok valakivel, aki időközben elcsavarja a fejemet, hát akkor nagy pácban leszek. De biztosan élvezni fogom. :)

Írás. Elképesztő, hogy mennyire különbözőek vagyunk mi emberek, s milyen megdöbbentő, ha néha olyanokkal találkozunk, akik hasonló érdeklősésűek, mint mi. Először a döbbenet: mások jobbak nálam, majd a meglepetés: én is jó vagyok az ő szemükben. Idén két különböző társaság is megtapsolta egy-egy írásomat. Tehát van remény...

Lenne még mit összegeznem, de végeredményben elégedett vagyok ezzel az évvel, s az időm is egyre kevesebb. Hogy mit fogadok meg jövőre? Okosabban gazdálkodok majd az időmmel, véghezviszem mindazt, amit kitűztem célul és közben nem veszítem el a humorérzékemet, a hibáimból tanulok, s csak a jó dolgokra összpontosítok, valamint csökkentem a napi kávéadagomat.

BUÉK!

 

 

 

Azt hiszem, ma bőven lesz miből hóembert készíteni, nem kell spórolni az anyaggal, mint ahogy azt az alábbi elvetemült tudósok tették:

 

 

Nagyon hiányzik. Le sem tudom írni, mennyire. Csak érzem, minden egyes alkalommal, amikor dallamosabb zenét hallok, vagy a nap végén, mikor hazaérek és minden elcsöndesül körülöttem. Hiányoznak a próbák, a többiek, a viccelődések, a százszor elismételt lépések, a színpad, a ruhák, az öltöző, a fellépések, a buszon átöltözések, az izgalom, a taps.

 

Azt hittem idővel ez az érzés is enyhülni fog, mint ahogyan szakítás után is múlik a fájdalom. De nem.

A tánc és én még mindig szeretjük egymást.

 

 

 

Mobilszolgáltatóm ma nem hogy összekötött volna a többi emberrel, hanem egyenesen elválasztott tőlük. Egyetlen napra megszűntem létezni mint ingatlanos, mint újságíró, gyerek és barátnő egyszerre. Három és fél óráig zötykölődtem tehetetlenül a vonaton, az ügyeim pedig egyre fenyegetőbben tornyosodtak a fejem fölé. Vasárnap is dolgozni fogok, az már tuti. 

Félelmetes érzés. Ennyire függünk a mobiltelefontól? 

Ma felhívott egy érdeklődő a saját lakásomra. Szokás szerint elmondtam azokat a paramétereket, amire kíváncsi volt, de a következő kérdésem még engem is meglepett. Ugyanis nem azt kérdeztem meg, hogy mikor nézhetjük meg, hanem azt, hogy érdekli-e egy hasonló lakás a szomszéd utcában... Na tessék. Megtörtént az, amitől féltem, hogy bekövetkezik: megszerettem a munkámat és a "harmadik családomat", a munkatársakat. Francba. Végül hamar kiderítettem, hogy nem volt komoly az érdeklődő, de a saját reakciómon elgondolkoztam. Az biztos, hogy ha valóban el akarom adni a lakást, arra tudom mi a megoldás. De vajon mikor tudom megtenni?