Egész délután egy vers visszhangzott a fejemben, sorait ismételgettem a buszon, a hazafelé vezető úton, majd itthon a gép előtt ülve is. Ez az egyik kedvencem, kerestem hozzá egy fotót is, sok szeretettel küldöm nektek, nolbloggereknek.

 

 

 

 

Tóth Árpád: A fa

 

 

Ó, nézd a furcsa, ferde fát,

 

Mint hajlik a patakon át,

 

Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,

 

Hogy benne társad ne keresd?

 

Már ága között az arany napot

 

Nem tartja, madara elhallgatott,

 

Virága nincs már, sem gyümölcse,

 

Ő mégis áll, az alkony bölcse,

 

Mint tünődő, ki ily estelen

 

A végtelen titkába elmerűl,

 

És testtel is szelíden arra dűl,

 

Amerre lelke vonja testtelen...

 

 

Miután elhallgattak a műsorvezetők, olyan érzésem volt, mintha meghalt volna valaki. Félelmetes volt a csend. Aztán ismét zene. Majd megszokjuk azt is. De vajon az is szól majd 23 évig?