Kislány koromban visszatérő álmom volt az, hogy a padlásterünk ablakából látni lehet az Eiffel-tornyot.

Persze a szüleim mindig elmagyarázták, hogy Franciaország nagyon messze van a házunktól, de azért én hittem az álmomban.

Azt a tényt, hogy mégsem látszik idáig egy ilyen hatalmas torony, azzal magyaráztam, hogy még kicsi vagyok, magasabbra kell nőnöm.

 Ehhez pedig idő kell.

Belenyugodtam, hogy az Eiffel-tornyot is akkor fogom látni, "majd ha felnőtt leszek".

Ettől függetlenül persze székről és létráról is próbálkoztam, de mindhiába. Nőni kell, ennyi az egész.

És nőttem. Az iskolában megtanítottak írni, olvasni, megtanultam, hogy a Föld gömbölyű, és ráadásul azt, hogy  tényleg messze van Franciaország, ami nem egyenlő Párizzsal, mert Párizs egy város.

Mennyi mindent kell tudni egy embernek!

Ezzel párhuzamosan pedig az álmom egyre ritkábban tért vissza.

Csaknem elfelejtettem.

Egy napon azonban, körülbelül három évvel ezelőtt kaptam anyától egy mini Eiffel-tornyot.

Jól megnéztem magamnak a kis mekettet, minden részletét ismertem. Az asztalomra tettem, ahol minden nap a kezem ügyébe akadt.

Az álmom visszatért és többé nem tudtam kiverni a fejemből.

Mindennél jobban vágytam rá, hogy egyszer eljussak Párizsba.

-Milyen sablonos...   -Jutott eszembe jónéhányszor, amikor filmen láttam viszont a vágyamat, más emberek előadásában.

Párizsra mindenki kíváncsi.

Az egyik filmben a főhősnő egy hatalmas plakátot tett ki a falára a toronyról. A történetre már nem emlékszem, csak arra, hogy tényleg eljutott álmai városába, s miután hazaérkezett, elrakta a plakátot.

-Már csak egy kép kell és biztosan eljutok én is. -Gondoltam magamban.

Idén tavasszal meg is kaptam a képet, anélkül, hogy bárkinek szóltam volna a filmről.

A barátnőim hoztak nekem egy hatalmas naptárat Párizsról, mert tudták, hogy imádom a franciákat és az ő híres városukat.

Nagyon örültem a naptárnak és mind a tizenkét képet kielemeztem.

Gondolatban már álltam a Diadalív alatt, elsétálltam a Notre Dame előtt és láttam a Trocadero térről az Eiffel-tornyot.

Minden macskakövet, fát, lámpát, körhintát és szobrot kielemeztem a képeken, hátha majd egyszer...

2006. július 30.

Körülbelül tizenhét évvel az első álmom után végre ott állok a Trocadero téren az egyik ismerős szobornál és sok élménnyel felszerelkezve utoljára nézek végig az Eiffel-tornyon.

Most már biztosan tudom, hogy látni lehet az ablakunkból.

De ami még ennél is különösebb dolog az az, hogy a toronyból pedig tisztán látszódik a mi ablakunk.

A képzelet határtalan.

S képzeletünk segítségével az álmaink is valóra válhatnak.

Ha eléggé akarjuk.

Köszönet Cs. N-nek:

Persze, ha az embernek van egy ilyen barátja (remélem nem túlzok), akkor sokkal gyorsabban is valóra válhat egy kislány álma.

Még1X köszönjük!