Este ezt találtam a twitteren, megosztom veletek is:

 

 

Forrásokért katt. Ez pedig az egésznek az üzenete.

 

 

 

 

Ma délután, mikor hazaértem, megkérdeztem a barátnőmet, hogy mi történt vele a hétvégén, miközben kipakoltam a táskámból a szülői gondoskodás otthonfelejthetetlen csomagjait.

Mikor befejeztem a rakodást, lakótársam épp egy izgalmas történet vége felé járt, az asztalomnak támaszkodva hallgattam. Rutinszerűen forgatni kezdtem a középső ujjamon lévő gyűrűmet, de valami szokatlant vettem észre rajta.

Ránéztem: hiányzott belőle a kő. Észrevétlenül visszatettem a kezemet az asztalra, nem reagáltam semmit.

-Ezen igazán nem húzhatom fel magam, csak egy gyűrű – gondoltam, s közben próbáltam a történetre figyelni.

-Nem fontos, veszek másikat...  – barátnőm hangja egyre távolabbinak tűnt, én pedig már magam előtt láttam a helyszíneket, ahol ma jártam.

-Olyan pici, nem lesz meg, nem lesz meg – nem hallottam már mit mond a lakótársam, csak azt a régről ismerős nyomást éreztem a mellkasomban, amit annyira utálok.

 

-Elveszett a kő a gyűrűmből – szakítottam félbe a történetet. –Lehúztam az ujjamról és az asztalra csaptam a megmaradt csonkot.

-Kész, most már ez sincs.

-Most vetted észre?

-Igen.

Aztán megnéztem a kabátomban, a lakásban, hazatelefonáltam, hogy hátha megtalálják valahol, de ezúttal tudtam, tudom, hogy nem lesz meg.

Egyszer már nagy szerencsém volt vele. Pár éve a főiskoláról jövet beleakadt a gyűrű a sálamba és kiesett a kő a járdára. Egyből megláttam, hazavittem és megjavítottam. Hosszú éveken át, sokszor ez volt az egyetlen ékszer, amit hordtam.

Velem volt mindig, amikor örültem, vagy amikor féltem, ott volt a vizsgákon, néha láncon hordtam a nyakamban; hitték már róla hogy eljegyzési gyűrű: ilyenkor mindig bőszen tiltakoztam. Valaki egyszer még azt is megkérdezte, hogy gyémánt-e a kő benne, én meg csak mosolyogtam.

Nem szeretek semmihez sem kötődni. Tárgyakhoz meg pláne nem, mert ha elveszítek valami fontosat, akkor mindig ez van, ez a nyomás a mellkasomban: tompa, súlyos fájdalom.

Rá kellett jöjjek, számomra legalább annyit ért ez a kis kő, mintha gyémántból lett volna, egészen hozzánőtt a szívemhez. Mert abból az időből való, amikor még mertem kötődni: emberekhez, városokhoz, tárgyakhoz.

Eme csodás sikertörténetről egyik kedvenc bloggerem jóvoltából szereztem tudomást, mivel őszintén bevallom, én valahogy lemaradtam róla. Lehet nem vagyok ezzel egyedül, megosztom veletek is, hogy együtt örüljünk neki:

 

Ma végre megtudhattuk a nagy titkot: mekkorára is építették a világ legmagasabb építményét, a Burj Dubai-t. Nos, innen azért nem látható (mint gyerekkoromban képzeltem az Eiffel-toronyról) da azért 828 méterével kevélyen tekint le a világ többi jelentéktelen és apró építményére... azaz annak csak örülhetnénk, mert akkor legalább látnánk is valamit az ablakból kinézve. De ha kifizetjük a borsos belépőt és felmerészkedünk a megalománia eme újabb képződményére, nem látunk mást, csak nagy barna pusztaságot, ronda épületekkel szürkítve.

Na persze ingatlanosként egészen más lehetőséget látok eme pompás luxusépületben, de az biztos, hogy nem szívesen vinnék körbe rajta senkit. Egyrészt mert eltévednék, másrészt mert úgy járnék mint az imént említett másik toronnyal: felfelé még élvezném a helyzetet, de lefelé gyökeret eresztene kezem-lában, mint egy kismacskának a fa tetején. A végén még a vevők szednének ki a szupergyors liftből. Na de ez a veszély nem fenyeget...

 

Inkább nem is részletezem tovább, hogy mik jutottak még eszembe eme építészeti bravúrról, azt hiszem elég ennyit leírnom: Freud.

 

Nézzük a megnyitót:

Most olvastam el az egy évvel ezelőtti, azonos című bejegyzésemet. Elég rossz passzban voltam akkor, le sem tagadhatnám. Nos, ez az év egészen másképpen telt el, mint a 2008-as. Idén mindent sikerült elérnem, amit csak szerettem volna. Abba az iskolába járok, ahová mindig is vágytam, bár amikor legelőször beléptem a kapuján, rettenetesen féltem, hogy kilógok majd a sorból. Nem így történt, nagyon jól érzem ott magam, szeretem a csoporttársaimat és a tanáraink sem olyan félelmetesek, mint amilyennek látszanak. Mindig fájó szívvel jövök haza, alig várom, hogy ismét visszamehessek... csak vizsgázni ne kellene :).

Van egy munkahelyem, amit eleinte nagyon nem szerettem, mert idő kellett hozzá, hogy megértsem: magamnak dolgozok és senki nem helyettesíthet. Sokat tanultam  a képzéseken, az irodavezetőktől és a munkatársaktól; ezután is azon leszek, hogy minél többet hozzak ki magamból.  Most az ünnepek alatt kicsit kirázódtam belőle, érdekes lesz ismét visszatérni. A kollégákkal barátok és ellenfelek is vagyunk egyszerre, furcsa helyzet: örülni mások sikerének, mikor te a padlón vagy; s látni hogyan örülnek ők, mikor neked sikerül egy üzlet. Jó kis család, a harmadik. Veszekedések, kibékülések, könnyek és nevetés. Ez utóbbiból szerencsére egyre több. :)

Barátok. Idén vesztettem is, nyertem is barátságokat. Egyetemen, képzéseken, munkahelyen, rendezvényeken, bulikon újak kötődtek, idő közben régiek elkallódtak. Igazi még mindig csak nagyon kevés van, de rájuk mindig számíthatok, csak ne lennék mindig más városban, mint ők.

Kapcsolatok. Sokan, akik egyidősek velem, már (boldog?) házasságban élnek, néhol már közös gyerek(ek) is vannak. De minimum minden ismerősöm valamilyen párkapcsolatban él, s természetesen az ő ismerőseik is, így ha néha közéjük vetődöm, mindig kapok egy-két megvető pillantást a lányok részéről.  Én is normális kapcsolatra  vágyom, de tudom, hogy amíg nem leszek az, aki akarok, addig nem tudom elkötelezni magam senki mellett. Önmegvalósítás... elég egoista vagyok, de már nem sok kell, hogy sikerüljön. A célegyenesben pedig nem fogom feladni. Ha pedig mégis találkozok valakivel, aki időközben elcsavarja a fejemet, hát akkor nagy pácban leszek. De biztosan élvezni fogom. :)

Írás. Elképesztő, hogy mennyire különbözőek vagyunk mi emberek, s milyen megdöbbentő, ha néha olyanokkal találkozunk, akik hasonló érdeklősésűek, mint mi. Először a döbbenet: mások jobbak nálam, majd a meglepetés: én is jó vagyok az ő szemükben. Idén két különböző társaság is megtapsolta egy-egy írásomat. Tehát van remény...

Lenne még mit összegeznem, de végeredményben elégedett vagyok ezzel az évvel, s az időm is egyre kevesebb. Hogy mit fogadok meg jövőre? Okosabban gazdálkodok majd az időmmel, véghezviszem mindazt, amit kitűztem célul és közben nem veszítem el a humorérzékemet, a hibáimból tanulok, s csak a jó dolgokra összpontosítok, valamint csökkentem a napi kávéadagomat.

BUÉK!

 

 

 

Azt hiszem, ma bőven lesz miből hóembert készíteni, nem kell spórolni az anyaggal, mint ahogy azt az alábbi elvetemült tudósok tették:

 

 

Nagyon hiányzik. Le sem tudom írni, mennyire. Csak érzem, minden egyes alkalommal, amikor dallamosabb zenét hallok, vagy a nap végén, mikor hazaérek és minden elcsöndesül körülöttem. Hiányoznak a próbák, a többiek, a viccelődések, a százszor elismételt lépések, a színpad, a ruhák, az öltöző, a fellépések, a buszon átöltözések, az izgalom, a taps.

 

Azt hittem idővel ez az érzés is enyhülni fog, mint ahogyan szakítás után is múlik a fájdalom. De nem.

A tánc és én még mindig szeretjük egymást.

 

 

 

Mobilszolgáltatóm ma nem hogy összekötött volna a többi emberrel, hanem egyenesen elválasztott tőlük. Egyetlen napra megszűntem létezni mint ingatlanos, mint újságíró, gyerek és barátnő egyszerre. Három és fél óráig zötykölődtem tehetetlenül a vonaton, az ügyeim pedig egyre fenyegetőbben tornyosodtak a fejem fölé. Vasárnap is dolgozni fogok, az már tuti. 

Félelmetes érzés. Ennyire függünk a mobiltelefontól? 

Ma felhívott egy érdeklődő a saját lakásomra. Szokás szerint elmondtam azokat a paramétereket, amire kíváncsi volt, de a következő kérdésem még engem is meglepett. Ugyanis nem azt kérdeztem meg, hogy mikor nézhetjük meg, hanem azt, hogy érdekli-e egy hasonló lakás a szomszéd utcában... Na tessék. Megtörtént az, amitől féltem, hogy bekövetkezik: megszerettem a munkámat és a "harmadik családomat", a munkatársakat. Francba. Végül hamar kiderítettem, hogy nem volt komoly az érdeklődő, de a saját reakciómon elgondolkoztam. Az biztos, hogy ha valóban el akarom adni a lakást, arra tudom mi a megoldás. De vajon mikor tudom megtenni?

Egész délután egy vers visszhangzott a fejemben, sorait ismételgettem a buszon, a hazafelé vezető úton, majd itthon a gép előtt ülve is. Ez az egyik kedvencem, kerestem hozzá egy fotót is, sok szeretettel küldöm nektek, nolbloggereknek.

 

 

 

 

Tóth Árpád: A fa

 

 

Ó, nézd a furcsa, ferde fát,

 

Mint hajlik a patakon át,

 

Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,

 

Hogy benne társad ne keresd?

 

Már ága között az arany napot

 

Nem tartja, madara elhallgatott,

 

Virága nincs már, sem gyümölcse,

 

Ő mégis áll, az alkony bölcse,

 

Mint tünődő, ki ily estelen

 

A végtelen titkába elmerűl,

 

És testtel is szelíden arra dűl,

 

Amerre lelke vonja testtelen...

 

 

Miután elhallgattak a műsorvezetők, olyan érzésem volt, mintha meghalt volna valaki. Félelmetes volt a csend. Aztán ismét zene. Majd megszokjuk azt is. De vajon az is szól majd 23 évig?

Munka, tanulás, tanulás, munka, állandóan rohanok A-ból B-be, B-ből C-be és onnan vissza. Egy mondatban ennyi összefoglalva az utóbbi három hónapom, amióta eltűntem a blogomról.

Most igyekszem visszaszivárogni :).

 

Ha pedig épp nem rohanok, akkor sem alvással töltöm azt a maradék pár órámat, hanem:

 

 

 

Egyszer a Nyugatiban? :)

 

 

-Miből lehet tudni hogy vizsgaidőszak van?

-Abból, hogy még a bevásárlólistán is sárga kiemelővel jelölöm meg a fontosabb részeket....

 

Jó mi?

De azért csak letelik egyszer. Egyik kedves ismerősömet idézve (még a felhőtlen albis időkből):

 

Egyszer eljön az az időszak,

ami már nem ez az időszak,

hanem az az időszak,

amikor már családot kell alapítani.

 

JÖHETNE MÁR!!!

A tegnapi pozitív hozzáállásom tényleg nem jött be. Miután felálltam a géptől, hátamra vettem a csigaházamat és buszra ültem. A meleg teljesen elnyomott, Hajdúnánástól Nyíregyházáig félálomban rázkódtam. A kedvenc sorompómhoz érve (mindig kikapjuk a vonatot), azonban egy pillanat alatt felébredtem. Az égen nagy fekete felhők rohantak felénk. Amíg vártunk, összerendeztem a csigaházat, kibiztosítottam az esernyőmet és felmértem a papucsom állapotát. Újra felpillantva arra jutottam, hogy mindez teljesen felesleges volt.

Miután leszálltam a buszról, Marilyn Monroe-t megszégyenítő szoknyalebegtetéssel rohantam át a főtéren, majd beestem a Meki ajtaján. Pár perc múlva már csak nyomai maradtak a viharnak. A hazafelé vezető úton végig hatalmas faágak hevertek a járdán. Ha nem jön a vonat és nem kell várnunk, lehet... bár nem hiszem, akkor is csak lett volna annyi eszem, hogy nem rohangálok fa alatt.

Este újabb csapás: választási eredmények. Szerintem ez a lehető legroszabb felállás, ami csak lehet. A Fidesz és a Jobbik erőszakos marketingje sokakat meggyőzött, kíváncsi vagyok, hogy ugyanilyen lendülettel fogják-e az érdekeinket is képviselni az Európai Parlamentben. Az MSZP-nek nálam nincsen hitele, Bokros Lajos meg... úgy utazik ő villamossal, mint én Ferrarival (egyszer már pózoltam egy mellett).

Szóval hiába a pozitív hozzáállás... nem változik semmi. Legfeljebb csak nagyobb lendülettel veszem az akadályokat.

Előző parázós bejegyzésem után mégis megembereltem magam és elmentem választani. Most próbálok pozitívabb lenni (sírva vigadok, magyar szokás szerint... "sírás" oka későbbi bejegyzésekben). 

Szóval: remélem, hogy sikerült azt a karikát megcélozni az egymást szárait derékszögben metsző ikszemmel, amelyik a lehető legkevesebbet árt majd nekünk. 

 

És akkor most örvendjünk: 

 

 

Még egy bejegyzés a nyakunkon lévő választásról, rövid leszek. Abban biztos voltam, hogy kikre nem szavazok, sőt már körvonalazódni látszott a maradék két pártból, hogy kit tisztelek meg az ikszemmel. Most meg hogy gyűjtöm az infókat, már abban sem vagyok biztos, hogy érdemes-e szavazni egyáltalán. Pedig pont én szoktam lehurrogni azokat, akik még ilyenkor sem hajlandóak véleményt nyilvánítani. Korábbi önmagam lehülyézi ezt a mostani lustát.

Úgy érzem magam, mint egy forgalmas kereszteződésben, ahol hiába nézek előre, balra meg jobbra, tudom, úgyis átmegy rajtam valami nagy fene autó, ráadásul a zebra kellős közepén. Inkább le sem lépek. Illetve lelépnék, de a szomszédos országokat elnézve... van valahol Európában egy normálisan működő párt?

Áhh... úgysem mennék el innen, magyar vagyok, lételemem a kesergés. Félek belegondolni, mi lenne velem, ha normálisan működne az ország. Belehalnék az unalomba, ha jó fizetést kapnék a munkámért és csak az lenne a gondom, hogy idén hova menjek nyaralni. Vissza a problémához. Mi legyen a szavazócédulámmal? Minden irányból próbálnak meggyőzni, valaki meg egyszerűen azt mondja, rajzoljak rá egy nagy... ( inkább linkelem). Ezt azért mégsem teszem, már csak a szavazatszámláló bizottság miatt sem, mivel ismernek... bár azt nem tudják, hogy milyen a rajztehetségem...

Nincs valami jobb megoldás arra, hogy kifejezzük, elegünk van ebből az egész bohóckodásból?

Lehetne ilyen a 4-es metró aluljárója?

 

 

:) Tudom, tudom... 

 

 

 

Itt találtam: http://www.woostercollective.com/2009/05/adding_color_to_tel_avivs_underground_tu.html

Tegnap délután, mikor kinéztem az ablakon, ezt láttam:

 

(Katt a képre)

Legalább két óráig küzdöttek vele a tűzoltók, mire eloltották. Mondanom sem kell, a szokásos heti Tesco-túrát elhalasztottam...

Brumik a Plazában...